Leticia Allemand
A Labda család a Balatonnál
nyaral
Fejezetek: 1
2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15
A kánikula nehéz paplanként terült a vasárnap délutánra. Indi, a nagyobbik lányom, 16 éves, a kerti hintaágyon aludt, kezéből kiesett a könyv, és most ott feküdt mellette a földön. Ariel, a macskánk, a lábához gömbölyödve aludt. Péter, a fiam, ő 15 éves, a nagy diófa árnyékában, egy nyugágyban olvasott. Fülén az elmaradhatatlan walkman fülhallgatója. A bömbölő zene hozzám is elhallatszott. Sűrűn elképzelem harmincéves fiacskámat, amint egy erős hallókészülék zsinórja lóg a füléből.
Kisebbik lányom, Bea, aki jövő héten lesz öt éves, a szobájában Nyúl úrral alszik. A férjem fel ment a házunk tetőterébe, hogy folytassa a fönti WC csempézését, a tetőtéren egyébként egy vendégszoba, a fent említett WC és az én műtermem van. A teraszról is hallom hangos horkolását, valószínűleg a vendégágyon alszik. Latyi, a kutyánk, lihegő nyelvvel fekszik a körtefa árnyékában. Néha föláll és kötelességszerűen elballag a kerítéshez, hogy megnézze nem akarnak-e postások ránk törni. Én a teraszon ülök, és azon gondolkodom, hogy hová is menjünk nyaralni.
Három lehetőség is akadt. Ott van Feri, a férjem vállalati üdülője, Nagymaroson. Igen, ilyen is létezik még. De oda nem tudjuk vinni az állatokat, így még sosem éltünk vele. Aztán ott van anyósomék nyaralója, de ott meg annyira kell vigyázni mindenre, hogy az ember nem érezheti jól magát. Egyébként is tavaly, amikor három napot ott töltöttünk, Latyi kikapart egy rózsatövet, azóta, ha a nyaraló szóba kerül, anyósom vészjósló csendbe burkolózik.
A harmadik lehetőség tűnik a legjobbnak. Még a családnak nem szóltam, de pénteken a fodrászatban, meséltem az egyik vendégnek, arról, hogy nincsen pénzünk, de azért jó lenne valahova elmenni nyaralni augusztusban.
- Miért nem mentek le az én nyaralómba, Siófokra? – kérdezte.
- Van egy kutya, meg egy macska is, akik velünk tartanának – mondtam óvatosan.
- Az, nekem is van. Ha lemegyek én is viszem őket.
- És az ár? – kérdeztem remegve.
- Az ár, egy kis megbízás. A mamámék nyaralója ott van mellettünk. Németek lesznek benne. Ha egy héten egyszer ágyat húznál nekik, meg egy kicsit kitakarítanál, tiétek két hétre ingyen.
Leesett az állam. Ilyen szuper lehetőség nem lesz még egy.
- Megbeszéljük otthon, aztán jövő héten szólok, ha kell – mondtam, aztán nem fogadtam el a borravalót, és elhatároztam, hogy ide elmegyünk, még ha kiscsaládom berzenkedik is ellene. Ha valamit én találok ki, az csak elvetendő dolog lehet.
Kicsiny családom lassan mozgolódni kezdett. Bea megjelent, kezében Nyúl úr fülei. Szegény plüss nyuszit még az első szülinapjára kapta. Azóta nyúzza. Többször hajtottam már rajta végbe fülvisszaültetést, mosást, és a fél szeme is gombból van már. Az eredeti szemét, Latyi nyelte le egyszer, amikor alattomosan elkapta a gyűlölt lényt, aki miatt legkisebb gazdája kevesebb időt, és szeretetet fordít rá. A család három napig túrta a kutya végtermékét, hogy megtaláljuk a műszemet, nehogy, kimúljon tőle. Meglett.
- Anyu – hajtotta a fejét leánykám az ölembe, csinálj nekem palacsintát!
Ebben a melegben nem sok kedvem van palacsintát sütni, de felállok és bemegyek a konyhába, kikeverni a tésztát aztán beteszem a hűtőbe, pihenni. Feri megjelenik az ajtóban.
- Mit csinálsz? – kérdezi.
- Semmit, csak azon gondolkodtam, hogy hová menjünk nyaralni – jövök hátulról.
- Hát, természetesen anyámhoz – mondja felháborodottan – vagy van jobb ötleted?
- Van – támadom le, és előadom neki a tényállást. Kicsi párom meglepődve áll a konyhában, és csodálkozva néz rám.
- Ezt egész jó ötlet! Ezt kupaktanács elé kell vinni – bólintok, és bekeverek még egy tál palacsintatésztát.
Nyári kupaktanács
Jól gondoltam. Kicsiny családom összes tagja megjelent, mire kisütöttem a palacsintát. Leültünk az ebédlő asztalhoz, és enni kezdtük. Feri nagyot nyel, mert túl nagyot harapott, aztán megszólalt:
- Arról beszéltünk anyátokkal, hogy hová menjünk nyaralni. Anyátoknak van egy ötlete – mondta, és átadta a szót. Csemetéink feszülten várták az előadást. Gyorsan kimentettem a tányéromra még két palacsintát, és belekezdtem:
- Van egy vendégem, és az felajánlotta a nyaralóját, Balatonon.
- Mennyiért? – szólalt meg Indi, gyakorlatiasan.
- Ingyen – adagoltam az információt.
- Hol itt a buktató? – kérdezte drága fiacskám.
- Hát – bizonytalanodtam el – Nekünk kell a szomszéd német családra egy héten egyszer kitakarítani.
- Tudtam – kiált föl drágalátós fiú magzatom, és egy adag palacsintamorzsát köpköd szanaszéjjel.
- Én nem fogok valami hülye friccre takarítani!
- Ki mondta, hogy neked kell valamit is csinálnod? – nézett rá Indi. Hálásan néztem rá, hogy nagyobbik kislányom majd segítségemre jön. Tévedtem.
- Egyébként én sem. Én nyaralni szeretnék, nem robotolni – mondta.
- Na nincs ilyen! Fogtok segíteni. Nem sokat, és a két hétből, csak két napról van szó! – vette elő az apai szigort a családfő.
Az ifjabb nemzedék erre kigobozhatatlan hangzavarba tör ki- Bea, végkép nem tudom, mit magyaráz. Szerintem, csak azért mondja a magáét, mert a testvérei is. Ilyenek hallatszanak ki a bábeli hangzavarból.
- Takarítani…, nem…, egész évben tanulok…, mi vagyok én…, majd ugrálni…, takarítónő…, a Balatoni…, stb.
Feri megunja a ricsajt, és az asztalra csap, amitől Bea kólája felborul, és az asztalon csinos kis tócsa keletkezik, de csend lesz.
- Most kiborult a kólám! – dühöng pici lánykám, és kis öklével ő is az asztalra csap. Aranyos, ahogy arcocskája kipirul a méregtől. Nevetni kezdünk. Felállok, és letörlöm az asztalt.
- Na, jó. Egy kis takarítást vállalok – egyezik bele Indi.
- Én meg levágom a füvet – mondja Péter. Erről ugyan szó sem volt, de nem ellenkezem.
Végül is, a megbeszélés eredményes volt. Két hét múlva irány a Balaton!
Egy bolond szerda
Reggel a fodrászat, délben etetés, délután mosás, vasalás a nyaralásra, főzés, etetés, mosogatás, összeesés. Nagyjából így telnek a napjaim két hétig. Persze azért vannak kivételek. Általában ezek a napok fárasztóbbak.
Szerdán égő szemmel, fáradtan ébredek. Amikor kinyitom a szememet, Ariel ott ül a párnámon, és néz. Megijedek. Mi a fene baja lehet, hogy így bámul? Meglátom. Egy egér farka lóg ki a szájából. Jézusom, csak le ne rakja. Nem merem elzavarni, nehogy ijedtében eleressze az egeret. Lassan mozdulok. Óvatosan kitakarózok, gondolom, hogy felkelek, aztán majd lecsalom az ágyról. Már késő. Az egér a párnámon landol, aztán végig fut rajtam, és uzsgyi, be az ágy alá. A macska utána. Az ágy viszonylagos védelmében néztem az eseményeket. Feri félálomban kérdezi:
- Mi ez az éktelen csatazaj?
- A macska az ágyban egerészik – közlöm a tényt.
- Hát fogd meg – közli nyugodtan én kedves párocskám.
- Mit? A macskát, vagy az egeret?
Választ már nem kapok, Feri elaludt. A macska kiszalad az ágy alól, előtte, mint a villám az egér. Mind a kettő be a szekrény alá. Az egér valószínűleg sarokba szorulhatott, mer pár pillanat múlva Ariel kijön a szekrény alól, és szegény egér ismét a szájából lóg.
Kiszállok az ágyból és kitessékelem a macskát a teraszra, egerestül. Félálomban csinálom az uzsonnákat. Persze összekeverem. Péter kapja a sonkásat. Pedig egy éve mást nem hajlandó megenni, csak a szardellakrémeset. Úgy látszik, hogy azt hiszi, hallá változhat tőle. Édes, pici fiacskám vízilabdázik. A férjemé lesz a szardellás, utálja. Enyém a sonkás, pedig a sült húsosra vágyom, és Indié pedig a sült húsos, na szerintem ő járt a legjobban.
Beát felébresztem, és ráparancsolok, hogy öltözzön föl. Közben családom többi tagja is el kezd kóvályogni a házban. Verik a WC ajtót, meg a fürdőszobáét, liter számra öntik magukba a kávét, nekem persze nem marad.
Elindulnak végre, és a házra csend borul. Veszem én is a kabátom, és indulok dolgozni. A sarkon jut eszembe, még úgy látszik nem ébredtem fel, hogy Beát nekem kell ma oviba vinni, otthonfelejtettem. Visszamegyek. Drágalátós leánykám nem vette észre, hogy magára maradt, egy szál bugyiban játszik a szobájában a szőnyegen. Dühösen öltöztetem. Sietek. Szegény Bea alig bírja a tempót. Rohanva öltöztetem át. A szekrényében már megint egy másik kislány cuccai vannak. Nem szólok már senkinek, gyorsan átlapátolom az idegen holmikat egy másik szekrénybe, nem érdekel kié.
A Fodrászat előtt már két vendég is vár. Rohammunkába kezdek. Az egyik nő, egy kényeskedő hisztérika, patáliát csap, mert nem sikerült a hajszíne. Mondtam neki már előtte, hogy nem lesz jó, de hát hiába. Nyelek, és ingyen átfestem. A másik férje, aki elkísérte az asszonyt, teledohányozza nekem a WC-t. Utálom a füstszagot, és a nem dohányos vendégek sem örülnek neki, ha úgy szárad meg a hajuk, hogy tele lesz dohányszaggal. Azt a vendéget, aki azért jön, hogy vasaljam ki a birkagöndör haját, már legszívesebben megölném.
Zsuzsa, a délutános váltótársam, persze megint késik. Azon drukkolok, hogy ne jöjjön addig vendég, amíg ide nem ér. Pechem van. Tíz perccel előtte jön egy hajvágós. Ez legalább sima ügy. Zsuzsa bejön, és kényelmesen átöltözik, főz, persze csak magának, egy kávét, aztán leül egy székre, és békésen nézi, ahogy dolgozom.
Mikor végzek, gyorsan elviharzok, csak egy kurta sziát odavetve Zsuzsának.
Az óvodában áll a bál. A főnöknő kiabál azzal az anyukával, aki mindig az én szekrényembe rakja a gyereke holmiját.
- Eddig, legalább csak a Labda Bea szekrényét használta! Ha még egyszer előfordul, akkor eltanácsoljuk innen a gyerekét!
- Hú – gondoltam - szólni kéne. Az anyuka, már majdnem sír. Kicsit együgyű szegény. Össze-vissza dadog, nem találja a szavakat. Összeszedem magamat, és megszólalok.
- Elnézést, nem ő, hanem én raktam a gyereke holmiját rossz szekrénybe – döbbent csend alakul ki. Mindenki úgy néz rám, mintha most látna először.
- Szerintem az üres szekrényeket sem kéne nyitva tartani.
- Azért kértük meg az anyukákat, hogy egy hónapban egyszer vigyenek haza mindent, és hagyják nyitva az ajtót, hogy ki tudjuk takarítani a szekrényeket – fedd meg a vezetőnő.
- Tudom – mondom, de mi lenne, ha az irodán lévő kulcsokat használnák erre.
- Akkor honnan tudnánk, hogy mindenki kiürítette a szekrényt?
- Belenéznek, amikor sétálni viszik a gyerekeket, akkor is belenyúlnak, nem? – soha nem is értettem a rendszer lényegét.
- Hát, jó. Zárják a szekrényt ezen túl. – adja meg magát a vezetőnő, én pedig büszke vagyok, hogy megmentettem Sárika anyukáját, hogy kirúgják, de akkor meg miért néz rám úgy, mint egy anyagyilkosra?
Bea csacsog végig az úton. A közérben, már majd leszakad a lábam. Két nagy szatyor, meg a gyerek. A karom is majd leszakad.
Otthon megtömöm a mosógépet, eltakarítom a teraszról az egér maradványait, aztán leülök egy kicsit. Bea játszik. A mosógép duruzsol, elnyom az álom.
Péter trappolására ébredek.
- Mi van kaja?- sietek edzésre! – hú, elaludtam a főzést. Másfél órát húztam a fotelban. Jól esett. Csak a nyakam, meg a vállam zsibbadt el. Van még egy kis leves, azt melegítem meg, meg csinálok egy szardellás szendvicset. Pillanatok alatt eltűnik.
Gyorsan gyártok egy kis sajtos tésztát Indinek. Meg is jön, de nem kér tésztát. Fogyókúrázik. Én, nem, pedig több fölösleg van rajtam. Jóízűen megeszem.
Elmosogatok, aztán nekiállok vasalni. Legszívesebben ülve csinálnám. Teregetés. Közben Bea nyúz, hogy játsszak vele. Rákiabálok, hogy hagyjon már végre békén. Keservesen sír. Vígasztalom. Indi kiront a szobájából, hogy nem tud tanulni, hallgassunk már.
Fölpattanok, és már lendül is a kezem, de félúton meggondolom magam. Indi úgy néz rám, mintha még sosem látott volna, mintha ezt már ezen a napon átéltem volna.
- Szemtelen vagy – mondom.
- Te, meg ideges – mutat rá a tényre. Mostanában mindig jó meglátásai vannak.
Megérkezik Feri. Csapzott, és még nálam is idegesebb.
- Mi van? – kérdezem gyanakodva.
- Ellopták a kocsit – ül le az első székre.
Ledöbbenünk. Mi lesz a nyaralással? A cuccokkal, a két állattal, és még mit tudom én mi mindennel, nem vonatozhatunk át a fél országon.
- Bejelentetted? – kérdezem bután. Feri üveges szemekkel néz rám:
- Be – és lehajtja fejét – azt mondták, hogy reménytelen.
- Nem a nagyapa vitte el? – kérdi Indi.
- Miért vitte volna el, és főleg miért szó nélkül? – kérdezi Feri. Apósomnak tényleg van kulcsa a kocsihoz, de eddig még mindig szólni szokott, ha elviszi. Nem is hívjuk őket fel. Minek idegesíteni őket.
Morózusan ülünk le vacsorázni. Alig szólunk. Egyszer csak csöng a telefon. Feri felveszi.
- Mi? Hogy? – néz értetlenül a készülékre – Már is megyünk.
- Mi van? – kérdezem.
- Letartóztatták az apámat – nem értem az egészet.
Hívunk egy taxit. Megyünk a papáért. A rendőrség előtt ott áll a Skodánk. Egy óráig tart, amíg a melegtől szenvedő, fáradt rendőr megérti végre mi is történt vele. Jó neki. Felhívjuk az anyósomat, hogy miért nem hívott fel minket, hogy a papa elvitte a kocsit. Hívott engem a fodrászatban, de már nem voltam ott. Azt mondta a Zsuzsa, hogy majd rám csörög. Hát nem csörgött.
Hazaszállítjuk a papát. Anyósom sápadtan nyit ajtót. Szegény, nagyon megijedt. Végül boldog egyetértésben hagyjuk ott őket. Zsuzsát szidom, mint a bokrot.
Éjfél mire ágyba jutunk mi is. Feri azonnal elalszik. Én még egy darabig gondolkodom, hogy mit tegyek Zsuzsával.
A csomagok rabja
Az utazás előtti hét szerdáján, már teljesen megőrültem. Hatalmas listák között ülve osztottam el, hogy ki mibe csomagoljon. Mikor megvolt a beosztás, eszembe jutott még egy pár dolog, és félőrültként kezdtem újra.
Feri és a gyerekek elmentek otthonról, Beát is vitték, aztán délután hazajöttek, és én még mindig a konyhaasztal mellett ültem a listákkal, csak a papírhalmaz volt nagyobb, mint reggel.
- Kedves – puszilt meg Feri – egész nap itt ültél?
- Nagyjából – mondtam nyűgösen. – Mindennek be kell férnie a kocsiba.
- Azt tudom, de teljesen bele fogsz őrülni. Vacsora van? – tette föl életem haspók párja. Végül a papírokat a konyhaasztal fiókjába söpörtem, és odatettem melegedni az ételt.
Vacsora után, kihűtöttem a levest, elmosogattam, aztán kipucoltam másnapra a cipőmet. A hűtő az előszobában van a cipős szekrény mellett.
Reggel, persze ismét dili a köbön. Bea hisztizik, mert nem a kék pólóját akarja felvenni. Indi hisztizik, mert nem jut be a fürdőszobába, Péter hisztizik, mert zavarják a fürdőszobába, Feri elfoglalja az emeleti WC-t, én pedig nem találom a cipőmet. Dühöngök magamra, mert nem tettem előző nap a levest a hűtőbe. Nyitom a hűtőajtót, a cipőm ott trónol a felső polcon. Döbbenten állok a jelenség előtt. Feri megszólal mögöttem, hogy miért nem tudott két perccel később jönni, azt nem tudom:
- Hát, rád fér a pihenés! – egymásra nézünk, és csak nevetünk. Lassan a család többi tagja is megszemléli agyi kapacitásom végtermékét, és mindenkit ráz a felfrissítő, boldogító nevetés. Végül azért a cipőm ki, a leves pedig bekerül a helyére.
Péntek reggel, aztán teljes lesz a káosz. Az előző este becsomagolt táskák lassan el kezdenek kivándorolni a kocsiba. Pillanatokon belül megtelik a csomagtartó. Ismét kipakolás, szelektálás.
- Megmondtam, hogy mindenki csak egy csomagot hozhat magával! – pörölök, és számolok. Ugye vagyunk öten. A csomagok száma pedig tizenkettő. Ebből a közös csomag, amit ugye én csomagoltam három, nekem van egy, a művészi alkotásaimhoz, csak vázlatfüzetet, és ceruzát hoztam, tehát a többiek renitenskedtek.
- Indi, mi ez a két táska? – kérdezem.
- Nem fért egybe – nyűgösködik nagyobbik csemetém. Kinyitom az egyiket, iszonyatos mennyiségű ruha. Kinyitom a másikat, iszonyatos mennyiségű szépítőszer. Nem szólok, hanem két másik csomag felé fordítom tekintetemet:
- Ez kié? –Péter feltartja a kezét, mint az iskolában szokás.
- Mi van benne?
- A cuccom – világosít fel röviden. Kinyitom, hát az edzéshez való dolgai.
- Ez minek? – kérdezem csodálkozva.
- Jövő héten, Siófokon lesz meccsünk. Csak kell az edző holmi. Jöhettem volna fel, vonattal különben – morog. Feladom. Feri táskáit már meg sem számolom. Feltesszük a tetőcsomagtartót, és a fél paksamétát arra rakjuk. Persze így már én is több holmit viszek. Festékek, vásznak, és az állványom. Feri kínlódik vele, és szid közben. Miért pont engem?
A két állat nehezen bírja az utazást, ezért nyugtatót adunk be nekik. Latyi egyből elalszik tőle, így ölben kell kicipelni. Hátul a gyerekek lábánál kap helyet. Pórázát Peti fogja. Arielt még be kell gyömöszölni a kosarába, és majd a fél utat keservesen végig sírja mire elnyomja az álom. Szegényt előre sajnálom. Meg persze magunkat is.
Hozom az italos hűtőtáskát, az ülésem alá csúsztatom, mindenki beül a helyére, a macska kosarát becsúsztatom a gyerekülés elé, ahova már Bea be van kötve, beülök én is, és végre elindulunk. Persze már fél tizenkettő, a legnagyobb meleg.
Két
óra borzalom
Ahogy
gondoltam. A macska rázendít, mielőtt a sarokra értünk volna. Csak úgy zeng
tőle a kocsi. Nyugtatgatjuk szegényt, de mindhiába. Pétert nem nagyon zavarja,
mert fölveszi a walkmanjét és így a másik, ami
idegesít, az a dob és a basszus, ami kihallatszik a fülhallgatóból.
-
Tankolni kell – jelenti be Feri. Majd föl robbanok.
-
Miért nem tudtál tegnap tankolni? Miért kell ezzel a tömött autóval menni a
benzinkúthoz? – Drága életem párja meghökkenve néz rám. Hol itt a probléma?
Megtudja.
Bekanyarodunk
a benzinkúthoz. Kiszállok én is, hogy egy kicsit kiszellőzzön a macskaóbégatás
a fejemből. A kutas teszi a dolgát, de látom, hogy közben furcsán nézeget az
utastér felé. Fizetünk, már éppen be akarunk szállni, amikor a benzinkutas
megkérdezi:
-
Elnézést, valakit nyúznak odabent, vagy ez egy újhullámos zeneszám? –
Jelentőségteljesen nézek Ferire, de ő teljes nyugalommal közli:
-
Csak a macskánk – azzal beül ő is a kocsiba, és már húzunk is. Látom, hogy a
benzinkutas erősen gondolkodik, hogy feljelent állatkínzás miatt.
Elfelejtettem
utánpótlást venni a hűtőtáskába. Legközelebb, amikor Indinek
diétás kólát veszek elő, látom, hogy az alkoholmentes sör, és a kristályvíz már
teljesen kifogyott. Körülbelül félúton
járunk.
-
Meg kéne állnunk valahol – mondom – fogytán az ital.
-
Miért nem vettél előbb? – dohog Feri.
-
Akkor még volt – mondom – meg akkor a rendőrségen ülnénk már. Biztos, hogy a
benzinkutas kihívta volna a jardot – nevetünk. Ariel
végre elcsendesedett, így bemerünk fordulni a következő benzinkúthoz.
Beszaladok, megveszem a hűtőjük fél készletét. Mire visszamegyek, zeng a kocsi.
A kutya felébredt, látta, hogy én eltűntem, és siratni kezdett. Az itteni
benzinkutas is sanda pillantásokat vet ránk.
Latyi, amikor
elindulunk, nemes egyszerűséggel lehányja Indi lábát,
aztán visszaalszik. Egy egész üveg ásványvíz, és két csomag papírzsepi
megy rá, hogy eltakarítsuk a nyomokat.
Végre
feltűnik a Velencei tó. Bea lelkesen kiált föl:
-
Itt a Balaton!
-
Nem, kislányom ez még nem a Balaton- mondom neki, mire sírva fakad. Nyűgös, már
unja az egyhelyben ülést.
-
Aludj egy kicsit - mondom neki.
-
De fölébresztesz, ha jön a Balaton?
-
Hát persze – egyezek bele.
Bea
elalszik. Elfelejtem tőle elkérni az üdítőt, így majdnem az egész üveggel a
macskára csorgatja. Majd moshatom le szegény jószágot. Egész családomon úrrá
lesz az ólmos fáradság. Ferin is. Látom, hogy alig lát az álmosságtól. Befordul
az első pihenőhöz, és megmozgatja kicsit magát. Az egyik szatyor mélyéről
előkerül egy termosz kávé. Mire jó az asszony a háznál? Megkávézunk sorban.
Negyed óra múlva feltűnik a Balaton. Felrázzuk Beát. Álmos szemmel bámul ki az
ablakon. Lekanyarodunk a siófoki leágazásnál. Rengeteg az ember. Az útmutató
alapján, amit kapunk, eltévedünk, de aztán elég hamar kikavarodunk a helyes
útra. Befordulunk az utcába, ahol van a nyaraló. Kellemes környék. A mi telkünk
szép nagy. Hátul közepes faház. Gyönyörű. A szomszéd telken ugyan olyan ház,
meg a németrendszámú kocsik.
Beállunk
a kertbe a kocsival. Kiszállunk. A kutya kosarát a teraszra rakjuk, és az alvó Latyit beletesszük, aztán kinyitjuk az ajtót. Bent is
csodálatos minden. A konyha linóleumára keresek egy nejlonszatyrot, aztán
ráteszem a csöpögő macskakosarat. Kinyitom az ajtaját, hogy ki tudjon jönni
belőle, aztán birtokba vesszük a házat.
A
ház
Lent
egy nagy nappali, egy főzőfülke, és egy piciny fürdőszoba.
Fent
három háló, mindegyikben két ágy. Péter boldog, ő megint egyedül alszik. Mi,
összetoljuk az ágyat, Indi, pedig örül, hogy ismét a
húgával aludhat. Kiderült, hogy éjjelente hiányzik
neki a kis prücsök. A régi lakótelepi lakásunkban, egy szobában aludtak egy
emeletes ágyban. Amikor átköltöztünk a mostani családi házunkba, mindenkinek
jutott egy szoba. Jó is így, de egy kis nosztalgia sem árt.
Kipakolunk,
és lemegyünk a nappaliba, hogy megigyuk az erre az alkalomra hozott pálinkát.
Keresek poharakat, és elöblítem őket. Feri kitölti az italt, ami végig a
hűtőládába lapult, persze Bea üdítőt kap a stanpedliba,
aztán megisszuk. Bea ugyan úgy fintorog, ahogy mi.
Előkerül
pár doboz sör is. Feri jóízűen issza. Beszélgetünk, várjuk, hogy a két állat
felébredjen, és felfedezze a terepet. Ariel végre
megjelenik. Bundája ragacsos az üdítőtől. Fogok egy törölközőt, bevizezem, és
el kezdem róla törölgetni. Hálásan nyalogatja utánam magát. Aztán keres egy
szekrénytetejét, és bevackolja magát. Előtte még meglátogatja a sarokba rakott
almát, és már ismét alszik is.
Latyi is
bekacsázik a teraszról. Ő azonnal tudja a dolgát. Miután mindenki megsimogatja,
kimegy, körbepisili az összes fát, aztán visszafekszik a kosarába, és figyel.
Őrzi a házat.
Összeszedjük
a strandra viendő holmit, és nekiindulunk lemosni az út porát a Balatonban. Még
becsöngetünk a németekhez, hogy nem kell-e valami? Kedves család, beinvitálnak.
A házban gyönyörű tisztaság. Német pedantériával rendbe tartva. Mondom nekik,
hogy akkor holnap jövök ágyat húzni, de az asszony csak rázza a fejét. Nem
kell, ő másnaponként áthúzza. Van mosógép, azzal ki is mossa. Hát, ha nem, hát
nem. Nem kapok zokogó görcsöt. Viszont ha a füvet levágnánk. Az ott lévő
fűnyíró elromlott, és nézzük már meg, milyen hosszú a fű. Nézzük. Van vagy öt
centi. Megegyezünk, hogy holnap délelőtt majd lenyírjuk.
Két
snapsz, és több üvegsör után végre elindulunk az utca vége felé hívogató
Balaton felé. Letáborozunk egy közeli fa árnyékában, és rohanunk a vízbe. Az
első pár hideg pillanat után a víz lágy hűvösséggel öleli körül a testünket.
Bea sikongva fröcsköli a várva várt Balatont. Péter megkezdi napi úszóedzését. Indi pedig hanyatt dől, és lebegve élvezi a nap melegét.
Rövid labdázás után, Beát az apjára hagyom, és én is úszom egyet. Érzem, hogy
ígéretesen kezdődik ez a nyár.
A szerelem hálójában
Másnap is ugyan oda, ahhoz a fához pakoltunk le. Bea alig bírta kivárni, hogy mindenki ledobálja a cuccát, és bemenjünk a vízbe. Egyszer csak Feri megszólal:
- Nézd, milyen falu bikája –
oda is nézek, hát egy magas, széles vállú, izmos, szőke, Adonisz közeleg
felénk. Nem csak én nézek oda. Indi is, és azonnal
elolvad. Péter is oda néz, és már talpra is ugrik:
- Szia Hori!
– mondja, és vagy egy fél órát rázza a srác kezét, mint a kettőhúsz. Mi csak
ámulunk.
- Jaj, hát nem ismeritek meg
a Horváth Zolit? Együtt jártam vele általánosba – közli velünk leereszkedő
módban, mi pedig ámulunk, hogy lett a kis vékony, lányos arcú fiúcskából ekkora
nagy, kétajtós szekrény.
Rövidesen kiderül, hogy ő is
vízilabdázik, csak az ellenfélnél. Indi csügg a
szavain. Pétre már ideges is tőle. Simán odébb lökdösi Indit
a pléden, és helyet ad Zolinak. Bea megszólal:
- Most, e miatt a hülye miatt nem megyünk a vízbe? – leszidom, de mindenki nevet.
Végül is én bemegyek vele. Ferit is berángatom, bár szívesebben maradna
vigyázni nagyobbik lánya erényeire.
Mire kimegyünk, a szekrény
már nincs ott, viszont Indi teljesen elvarázsolódott.
Zoli diszkóba hívta.
- Ez teljesen hülye – mondja Péter, és mi bőszen bólogatunk, rosszallóan
nézve felelőtlen lányunkra – mit eszik Indin?
Most már Péterre nézünk
rosszallóan.
- Nem mehetsz el! – jelenti
ki a családfő. Nyelek egyet, hisz Indi már nem
gyerek, és nem így állapodtunk meg. Indi hatalmas
szemeket mereszt az apjára, és vállat von.
- Miért? Akkor bezársz a
szobámba? – kérdezi, még a szokásosnál is szemtelenebbül.
- Nem rossz ötlet – mondja
az apja. Hanem lépek közbe, akkor az egész nap így fog lefolyni.
- Jaj, hát nyaralunk –
mondom – és Zoli rendes gyerek, miért ne mehetne el vele. Péter megy velük.
- Én, egy diszkóba? – néz
rám egyetlen fiacskám. Bősz kacsintgatásba kezdek, mire Feri megszólal:
- Mi van kedves, kiújult az
allergiád? – majdnem elnevetem magam.
- Na, jó kisasszony –
jelenti ki a zord atya – de csak éjfélig maradhatsz.
- Hamupipőke – nevet Péter.
Ezzel az ügy megoldódott. Mi
a csak vízben, Indi pedig a boldogságban is úszik.
Este aztán nagy a
készülődés. A fiú, mint illik érte jön. Péter
feszengve indul el velük. Meghagytam neki, hogy csak a sarok után hagyja ott
őket, de megnyugtatott, hogy a jazz klub ott van a diszkó mellett.
Feri ragaszkodik ahhoz, hogy
felhúzzuk az órát éjfélre. Nem értem, hogy miért csinál
ekkora cirkuszt, sosem csinált ebből problémát. Megkérdezem, mire értetlen szemekkel
néz rám:
- Nem emlékszel? Te is így
veszítetted el a szüzességedet.
- Azt tudom, de Indi már nem. Tavaly a karácsonyi bulin megtörtént vele –
Ferinek a lélegzete is elállt.
- De hát még csak tizenhat
múlt – nyögi ki végül.
- Nagyon boldog volt – simogatom
meg a csalódott atya arcát.
- Nekem miért nem mondta el?
- Mert tudta, hogy kiabálnál
vele – Feri erre nem szól semmit, csak mellém bújik,
és elalszik. Zaklatottan rugdal álmában.
Az órát persze elfelejtettük
leállítani, így éjékor irgalmatlanul felcsörget. Feri, ha már felébredt,
kimászik az ágyból és az ablakhoz lép.
- Most, nézd meg! – kiáltja,
mire én felriadok – nyalják, falják egymást!
- De, legalább haza ért
éjfélre – ásítom. Feri nyitja az ablakot, hogy kikiáltson. Gyorsan kell
intézkednem:
- Hagyd már őket békén! –
dörrenek oda, mire Feri morog valamit, és végre visszabújik mellém az ágyba.
Negyed óra múlva csapódik az ajtó. Csak reménykedni tudok, hogy csak Indi jött be, és egyedül fekszik az ágyban.
Reggel Beán kívül mindenki álmos volt. Persze ezt ő közölte is velünk, elég harsány módon.
- Anya – rázogatta a vállamat – Anya, Nyúl úr éhes.
- A fene abba a ronda dögbe – gondoltam magamban, pedig tudtam, hogy drága magzatom éhesebb, mint a plüss dög. Kibotorkáltam a konyhába, és vajas kenyeret kentem neki, meg kapott egy bögre tejet. Amíg evett megmostam az arcomat, és megnéztem hány óra. Hét óra volt.
- Bea – mondtam neki – játsszál egy kicsit, hagyd papát és mamát aludni még.
- Rajzfilmet akarok nézni!
- Jó – egyeztem bele, pedig nem szeretem, ha felügyelet nélkül néz meg minden baromságot – de, csak csendben. Visszafeküdtem. Hatalmas robajok, ordítozás, lövöldözés. Na pont az ilyen filmektől akarom védeni a csemetémet.
Végül nagy nehezen csak
elalszom. Kilenc óra, amikor ismét felébredek. Latyi
kaparja az ajtót, és ugat. Ismét lemegyek a nappaliba. Bea alszik a kanapén,
megy a tévé. Latyi, amint leérek, abbahagyja az
ugatást, és farkcsóválva jön elém. Megsimogatom, aztán kiengedem. Boldog
csaholással jelöl meg minden fát a telken. Ariel most
ér haza éjszakai körútjáról. Megissza a tejet, amit adok neki, aztán lefekszik
aludni.
Úgy döntök, hogy felverem a
családot, és megyünk a partra. Megint hőség lesz. Lassan kászálódnak. A
jövésmenés mindenkit kifárasztott, kivéve fiacskámat, akinek hangos
ugrándozásai mindenkit zavar. Gyors reggeli után napágyakkal, pléddel,
hűtőtáskával felcuccolva elindulunk a Balaton felé az
utca végébe.
De nincs Balaton. Na nem
száradt ki, hanem az utca végét, egy kerítés állja el. A kerítés előtt az utca
lakói dühöngnek. A kerítés másik oldalán egy munkás:
- Elnézést, de nem én
tehetek róla. A másik két szomszédos utcán, le lehet menni a vízhez.
- Mi itt akarunk lemenni! -
Így a tömeg.
- Itt építkezni fognak.
- Mikor?
- Szeptemberben.
- Akkor miért nem zárják le
akkor?
- Hogy szokják… a főnök
mondta… - a munkás elbizonytalanodott, mivel a tömeg a kerítésbe kapaszkodva,
rázni kezdi azt.
- Egyre durvábbak a
kijelentések. Bea áhítattal hallgatja a csúnya szavakat, és gúnyosan néz rám,
hogy, ugye a felnőttek is tudnak csúnyán beszélni. Nem szólunk bele, úgy
gondoljuk, hogy ez a háztulajok reszortja.
Egyszer csak Indi szíve csücske megjelenik egy hatalmas csípőfogóval. A
tömeg helyet ad neki. A munkás a közeli autójába menekül, másik két társával
együtt. Indi Zolija nemes egyszerűséggel elvágja a
kerítés hálóját az oszlop szélénél. A háló nemes egyszerűséggel
visszapöndörödik a másik oszlophoz. A tömeg elindul a víz felé. A kocsiban ülő
munkások, szép csendben elautóznak a főút felé.
A kedélyek lecsillapodnak, Indi pedig szerelmes szemmel néz az ő hősére. Párom
megjegyzi:
- Egész rendes ez a Zoli
gyerek! – visszatér a családi béke.
Miután, az egész család
elterült a parton, jutottak eszünkbe a németek.
- Fel kéne menned,- mondtam
Ferinek, és megnézni azt a vacak fűnyírót.
Szegény párom, bávatagon
felállt, és felvette a pólóját, aztán szó nélkül elindult, füvet nyírni.
Gondoltam, hogy ez olyan egy órás tevékenység lesz, de már féltizenkettő is
elmúlt, és még nem jött vissza. Összeszedtem hát a család többi részét, és felcuccoltunk a házhoz. Se a szomszédba, se nálunk nem
láttam senkit. A németek kocsija is eltűnt. Csak egyetlen árulkodó jel mutatott
arra, hogy itt fűnyírás folyt, az udvaron kibelezett fűnyíró.
Végig jártuk a szobákat,
hátha Feri lefeküdt a nagy melegben, de sehol senki.
Előkotortam a mobilomat, és megpróbáltam azon hívni, de ott csöngött
valamelyik szatyorban.
Bea keserves zokogásban tört
ki, hogy az apját elrabolták a német kémek. Vigasztalgattam, bár magam is
aggódtam. Az nálunk a megállapodás, hogy ha valakinek hirtelen el kell mennie,
cédulát hagy az asztalon.
Végül is délután két órára
keveredtek elő. Mint kiderült, bementek a központba alkatrészér a fűnyíróhoz.
Már, amikor kedves párom kiszállt a kocsiból, láttam, hogy miért nem hagyott
cédulát. Túl sok snapsz volt benne. Igazán akkor ijedtem meg, mikor a sofőr is
kikászálódott a volán mögül. Benne még több snapsz volt.
Zajosan mesélték, hogy
megúszták a rendőri ellenőrzést, és hogy öt üzletet is végigjártak, mire
sikerült mindent beszerezni, sőt, még a fűnyíró kését is megélezték. Ha nem
látom a német asszony arcán a jeges rémület jegyeit, azt is hihettem volna,
hogy ez egy kellemes délelőtt volt.
Feri felment a szobába,
azzal a felkiáltással, hogy most nagyon meleg van, és lefeküdt, mi pedig a
teraszon társasjátékoztunk, nagyon halkan.
Olyan négy óra felé hatalmas
felhők kezdtek gomolyogni a Balaton felöl. Aztán halk
morgások is hallatszottak már.
Indi és Péter behozták a fűnyíró
roncsait a teraszra. Aztán a szél is megerősödött, majd egy hatalmas villámlást
követően, ömleni kezdett az eső.
Latyi szűkölve rohant be a
nappali legvédettebb zugába, Ariel viszont
méltóságteljesen sétált ki a teraszra, és leült filozofikus pofival gyönyörködni
az elemek harcában.
- Feri is megjelent az
ajtóban, és vidám, ám fejfájástól homályos szemekkel közölte:
-
Na, ma sem kell már füvet vágnom.
A rekkenő hőség már elviselhetetlen volt. Ha bementünk a Balatonba, látható volt a pára, és ha kijött az ember a vízből szinte azonnal megszáradt. Reggelente kemény harc dúl a nagyobb fák árnyékáért.
Bea folyton húzatta magát. Indi órákat töltött el a fürdőbe, hogy valamit kihozzon a hajából. Drága életem párja egyfolytában szundikál, amitől éjjel feltűnően élénk volt. Főleg nekem tűnt fel, mert én sem tudtam tőle aludni. Latyi egész nap az itató táljába tartotta a pofiját, és néha nagyokat prüszkölt, mert az orrába ment a víz. Ariel, a macska, pedig pancsolt. Igen pancsolt a kerti csapnál. A csap enyhén csepegett, Ariel pedig el akarta kapkodni a cseppeket. Ha sikerült, már is rázta le a lábáról, aztán rohant vissza megint hűsíteni magát.
Egyedül Péter nem szenvedett. Nagyokat úszott, legtöbbször Indi Zoliával.
Aztán az egyik este beborult, és lassú cseppekben eleredt az eső. Vagy tíz fokot hűlt a levegő, és mi felfrissülve ültünk ki a teraszra. Gondoltuk, éjjel majd kiesi magát, és holnap kellemes idő lesz.
De nem reggel még mindig vigasztalhatatlanul esett. No, nem baj, majd eláll. Előkerült a kártya. Ment a snapszer, Bea pedig nézhette a tévét. Latyi ki, kirohant ugatni, aztán visszatért, és minden tele lett a sáros lábnyomával, de most nem törődtem vele, elvégre, nyaralnék én is.
Délben úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a szomszéd üdülőbe menüt enni. Felcuccoltun, esernyők, pénz. Persze Bea minden pocsolyát megtalált. Az ebédlő zsúfolásig. Várni kellett húsz percet, persze csak azért húszat, mert Bea félpercenként kijelentette, hogy ő már éhen hal. Mi majd elsüllyedtünk, a pincérek pedig készségesen adták oda az első kiürült asztalt.
Az ebéd finom volt, és bőséges. A maradékot pedig becsomagolták. Elhatároztuk, hogy ide fogunk járni.
Hazafelé zuhog. A macska szemrehányóan vár az ajtóban. Bundácskája csupa víz, ráadásul kizártuk.
Bemegyünk, veszem az egyik törölközőt, és alaposan áttörölöm vele a vizes cicust. Dorombolva élvezi a kényeztetést, aztán odabújik Latyi mellé a kosárba. A kutya mocorogni kezd, mire Ariel nemes egyszerűséggel pofon veri. Vihar, vagy csend? Csend. A két állat elalszik.
Estére már unjuk a kártyázást, az olvasást. Kapcsolgatjuk a tévét, de sehol egy értelmes műsor.
Azzal a tudattal fekszünk le, hogy másnap sütni fog a nap. De nem. Esik rendületlenül. Nézzük a tévét, rendületlenül, és unatkozunk rendületlenül. A hűtő kezd kifogyni, de a zuhogó esőben senkinek sincs kedve elmenni a kilométerre lévő közértig. Életem párja végül is előveszi atyai szigorát, mire Péter csapkodva kimegy, és felpumpálja a kerékpárt.
Összeírom, mi kell. Bea ott duruzsol a fülembe.
- Hozass répalevet nyúlúrnak!
Addig mondogatja, míg fel nem írom: „Répa lé Nyúl úrnak”.
Péter elkarikázik. Morog, mert az Apja nem viszi el kocsival. Egy jó óra múlva sem kerül elő. Feri beugrik a kocsiba. Még egy idegtépő óra, mire megjönnek. A canga fent a csomagtartón.
- Hol voltatok ilyen sokáig? – kérdeztem.
- A Répa lé – dühöng Péter. - Csak a harmadik faluban kaptunk.
- Milyen répa lé? – kérdezem, mire a két fiú az orrom alá dugja a cédulát.
- De hát nem látjátok, hogy Nyúl úrnak kellett? Játszásiból. – Péter arcán látszik, hogy fontolgatja, hogy megfojtsa a húgát, Nyúl urastul.
Reggel még mindig esik. Megnézzük a meterológiát. Országos. Állítólag holnaptól múlik.
Kis felüdülést nyújt, hogy a németek átugranak délután. Beszélgetünk. Én és Feri tudunk valamicskét németül, ők és Indi angolul, Péter meg felmegy a szobájába. Pedig ő németül és angolul is tud.
Iszogatunk, már elég emelkedett a hangulat. Késő este mennek el, közben felisszuk az összes sör, és elfogy a másnapi kenyerünk is szendvicsnek. Piszokmód feltálalom az undok répa levet is. A németek isszák. Hát ezek semmitől sem undorodnak?
Reggel még mindig esik. Péter nem bírja tovább, és lemegy úszni. Kék zöld, amikor visszajön a hidegtől. Teát töltök bele.
- A fene vigye el ezt az időt – dühöng – nem tudok edzeni a meccsre.
A meccs, elfeledkeztem a meccsről, és megbeszéltük a németekkel, hogy hétvégén, valamelyik nap átmegyünk velük Badacsonyba. Tisztázni kell velük, hogy csak szombat jó.
- Péter – kérdezem – eljöhetnek a németek a meccsre?
- Miért ne – vonogatja a vállát. Gyorsan átmegyek hozzájuk, és tisztázzuk a dolgot. Aztán Feri is megjelenik, majd Indi Beával, és most mi isszuk és esszük fel a tartalékokat.
Reggelre, végre kisüt a Nap, vége az unalomnak.
Egy festmény története
Végre rászántam, hogy festek egy képet. Összeszedtem a festő eszközeimet, és lesétáltam a part felé. Találok is a szomszéd üdülő mögött egy régi fasort, ami levezet a Balatonhoz. Gyönyörű!
Felállítom az állványt, leülök a kisszékre és nekilátok a vázlatnak. Jön a gondnok ordítva.
- Menjen innen, ez magánterület! – döbbenten nézek körül. Nem látok sehol táblát.
- Ez az igazgató úr magánterülete!
- Nem csinálok itt semmit, csak festek – mondom szerényen. Erre, mint egy őrült kezd velem ordítani, és fenyeget a kezével. Megjelenik az igazgató.
- Mi van Pista bácsi? – kérdezi a gutaütés határán álló alkalmazottját.
- Ez a nő nem akar elmenni innen!
- Miért kéne elmennie? Ez az út, már nem tartozik az üdülőhöz. Fogadja már el Pista bácsi! El kellett adnunk az önkormányzatnak.
Pista bácsi odébb vonul, és vadul sepregetni kezdi a kavicsos utat.
- Elnézést kérek az incidensért, a nevem Kersztesi Zsolt.
- Jó napot! – nyúlok át a kerítés rácsai között, és kezet szorítok a jóképű üdülőigazgatóval.
- Ha szabad kérdeznem, mivel zaklatta föl így az öreget.
- Csak az allét szerettem volna lefesteni – mondom.
- Tessék csak!
Végre nekiülhetek a munkának. Hamar alakul a kép. Akrillal festem a mélytüzű lombozatot. Igazán megfogtam a dolgot. Csak víz ne érje! Éri. Pista bácsi úgy állítja be a locsolót, hogy a nyakamba kapjam a zuhét. Mentem, ami menthető, és odébb ülök. A kép, szerencsére nem folyt meg. Hátranézek, Pista bácsi kajánul röhög. Sosem szoktam ilyet tenni, de most kinyújtom a középső ujjam, és az égnek bökök vele, mire az öreg karja lendül, és termetes ló, még termetesebb nemi szervét mutatja felém. Elvagyunk rendesen. Azért is még jó pár vázlatot, és két akvarellt festek a fákról, aztán hazamegyek, mert jön értem Indi, hogy ebédidő van.
Délután minden csendes. Pista bácsit sem látom. A locsoló már agyonáztatta a virágokat. Egy öreg fűzfa fog meg most. Gyönyörű viharvert ágai lengedeznek az enyhe szélben. Nagy lendülettel rajzolom, amikor ismét hidegzuhanyt kapok a nyakamba. Tiszta hülye az öreg. Úgy teszek, mintha nem zavarna. Végül is jól esik a hideg permet, csak a papír is elázik. Odébb ülök, de onnan meg egészen mást látni. Dühöngök. Felmegyek Keresztesi Zsolthoz, és bepanaszolom az öreget. Keresztesi úr megkínál hideg itallal, elnézést kér, lemegy a kertészhez, és ordít vele egy sort. Aztán visszajön, és megkínál konyakkal is. Köszönöm, elfogadom. Iszunk még két üdítőt, beszélgetünk, aztán visszamegyek a kerítéshez. Pista bácsi, és a locsoló sehol. Végre zavartalanul dolgozhatok.
Másnap reggel mondom a kis társaságnak, hogy menjünk arra, nézzék meg ők is milyen szép a fasor. Mindenütt munkások. Éppen barmolják szét a fasort. Hullanak az évszázados koronák, sivítanak a láncfűrészek. Pista bácsi gutaütősen ordibál velük. Rá sem hederítenek. Szememből könny szökik ki, és most teljesen egyet értek az öreggel, fáj a szívem. Keresztesi eljön a habzó szájú öreg mellett, akinek a feje már több színben játszik, mint az én palettám, és szomorúan könyököl a kerítésre.
- Még jó, hogy maga lefestette – mondja mélabúsan. – Eladna nekem egyet az innen készültekből?
- Jöjjön át hozzánk, megegyezünk – mondom, és elmagyarázom hol lakunk. Aztán gyorsan elhúzunk a vízhez, mielőtt tényleg sírva fakadok.
A kirándulás
Szombat van. El is feledkezünk a kirándulásról. A németek verik az ajtónkat. Összecihelődünk, persze se kicsi fiam sem a két leányzóm nem akar jönni. Végül a kicsi lány beadja a derekát. Fél óra múlva a németek kocsijában terpeszkedünk. A két német, életem párja, Bea Én és persze Nyúl úr. Magamban szidom két nagyobb gyermekemet. Ha ők is jönnek, életem párja most a saját kocsinkat vezetné, és nem kellene a Hans (a német férfi), vezetési stílusától frászt kapnom. Feriétől kéne. De azt már úgy ahogy megszoktam.
Megérkezünk a komphoz. A rövid hajóúton Bea kiadja magából a septiben megevett reggelit, a vacsorát, és még nem tudom mit. Mikor átérünk beletöltök egy kólát. Pillanatokon belül jobban lesz. Elindulunk neki a hegynek. Hans és Ursula az istennek nem akarja megérteni, hogy Bea nem tud ilyen gyorsan menni. Folyton kérik az elnézést, de aztán megint belehúznak. Végül azt ajánljuk nekik, hogy menjenek csak ketten, és foglaljanak nekünk is helyet.
Végre a megszokott tempónkban sétálhatunk. Nyúl urat persze Ferinek kell cipelni. Nem tudom, majd ha pici lányom férjhez megy, akkor is Nyúl úrral fog aludni? Egy háromnegyed óra múlva érünk a vendéglőhöz. Hans és Ursula boldogan integetnek. Már csúszik nekik a badacsonyi. Leülünk, mi is rendelünk. Belekerülünk egy német turistacsoportba. Éneklünk, jól érezzük magunkat.
Lefelé feszünk egy-egy demizson bort. Nehéz, de feltaláljuk magunkat. Be lehet ülni dzsipekbe, úgy száguldanak le a hegyről, mint az őrültek. Bea élvezi nagyon, én már nem annyira.
Lent aztán Bea sírni kezd. Fennmaradt Nyúl úr. Hans és Feri vissza a hegyre. Mi Ursulával, és a szipogó Beával beülünk egy vendéglőbe. Egész jó hely. A bor, sokkal finomabb, mint fent. Cseng a mobilom. Megvan az az istenverte dög. Jönnek vissza dzsippel. Már a második pohár vörösnél tartunk, mire megérkeznek. Bea magához öleli az elbitangolt Nyúl urat, és elalszik. Mi megvacsorázunk, iszunk még egy csomó bort, aztán még sötétedés előtt hajóra szállunk. Bea átalussza az utat. A kikötőben, mondjuk, hogy akkor menjünk a vasútállomásra. Minek, kérdik a németek, hisz itt a kocsi. Nem is tudom mi üt belénk, hogy beülünk a kocsiba ezekkel a félrészeg emberekkel. De ott ülünk. Hans óvatosan és lassan vezet. Végül is baj nélkül megérkezünk. Felszabadultan vihorászunk. Beát lefektetem. Nem akar enni. Gyanús. Forró a homloka. 38 fok. Kereshetünk orvost reggel.
A leszámolás
Beának reggelre lemegy a láza. Mégis csak orvos kéne hozzá, de Péternek meg ma van a meccse. Végül is fiacskám találja fején a szöget. Vigyük Beát magunkkal, majd megnézi a sportorvos. Fel is hívja Paja bát, az edzőt, hogy mit szól az ötlethez. Az edző úszik a boldogságban, hogy Beát viszont láthatja.
Kiállunk a kocsival. A németek is. Róluk kissé megfeledkeztünk. Intünk nekik, hogy jöjjenek utánunk, mi sem tudjuk, hová megyünk. Péter, szerencsére észreveszi Indi lovagjának kocsiját, és azt követjük. Ő már csak tudja, hova jár edzésre? Na, nem oda, de azért ő nem téved el. Az ajtóban már vár az edző.
- Hogy van Nyúl úr? – kérdi, és Feri vérben forgó szemei ellenére, megsimogatja kisebbik lányom fejét.
- Ő, jól. Én voltam lázas – néz fel a szekrényajtónyi emberre Bea. Gyorsan elmondom a mellettük álló orvosnak a tüneteket. Bekísér minket egy szobába, és megvizsgálja Beát. Torokgyulladás. Felír gyógyszert. Szerencsére ő az utánpótlás lurkóinak orvosa, úgyhogy nem lórúgásnyit. Ágy meleg kéne neki, így begöngyöljük két méretes fürdőköpenybe, és ismét az edző mellé ültetik.
Kezdődik a meccs.
Péter, és Indi Zolija úsznak a labdáért. Péter nyer úszásban, Zoli ütésben a labda a Siófoknál. Indi keze ökölbe szorul. Felúsznak, járatják a labdát. Zoli lő, mellé. Indi ideges vihogásban tör ki. Feri ránéz, aztán oldalba lök.
- Múlik már a szerelem! – csatlakozunk Indi vihogásához. A németek nem értenek semmit.
Most Péternél a labda. Megúszik. Zoli az édes utoléri, és kicsi fiam feje, máris a víz alatt. Szabaddobás. Zoli nem engedi elvégezni, kiállítják. Indi lányom szeme szikrát hány, csak most nem tudom, hogy miért? Azért mert fáj neki, hogy Zolit kiállították, vagy mer Pétert megint hirigelték. Péter kihasználja az emberelőnyt, és lő egy bomba gólt. Aztán kapunk egymás után kettőt. Szerencséjére, egyiket sem Zoli lőtte.
Második negyed:
Szitu ugyan az, csak most az alattomos lehúzás ellenére Péter elhozza a labdát. Indi bekiabál:
- Tekerd le a tökét Péter! – Zoli bamba képpel néz ki szíve választottjára, mire kap az ellenféltől egy rúgást a gyomrába. Így emberhátrányba kerülünk. Ám Zoli úgy meg van kavarodva, hogy elszórja a labdát, és így kiegyenlíthetünk.
Harmadiknegyed:
Nem Zoli úszik a labdáért. Viszont letépi Péter mindkét fürdőnadrágját. Drága fiacskám vörös fejjel enyhe röhej közepette vonul ki a törölközőért. Indi feje vörös. Valami érthetetlen borzalmakat motyog maga elé. Közben elhúzunk két góllal.
Negyediknegyed:
Ismét Zoli és Péter úszik a labdáért.
Zoli nem mer szabálytalankodni, így Péter hozza el a labdát, és lő egy bombát. Siófok annyit sem tudott ezek után tenni, mint nevelőnő a megesett lányért. Öt góllal nyertünk. Indi megindult Lefelé, az öccse felé. Zoli vigyorog mint a vadalma. Azt hiszi, hogy Indi hozzá igyekszik. Igaza is van. Indi odalép hozzá, és akkorát vág a képébe, hogy szerencsétlen srác hanyatt vágódik. Indi lehajol, és öklét a megszeppent lovag orra alá dugja:
- Így jár az, aki az öcsémmel szórakozik/
- Gobolom…a telfob szábodat felejtsemb el? – tapogatja az orrát szegény Zoli.
- Úgy – sziszegi amazon természetű lánykám.
Péter végig vihogja az utat. Szerintem a németek is. Miután elmagyaráztuk, hogy mi történt, meg miután egy csomó sört magukba döntöttek.
Az utolsó előtti nap?
Bea a gondos kezelés ellenére, estére ismét belázasodik. Már csak a holnapi nap lenne a miénk a Balaton mellett, ha így marad, egy nappal előbb kell hazamenni. Szívem választottja meghozza a Salamoni döntést:
- Holnap este megyünk, addig fürödje ki magát mindenki.
Aztán mindenki lefekszik, kivéve én. Én borogatok, lázat mérek, teát főzök. Indi úgy horkol a felső ágyon, mintha őt nyomták volna orrba a meccs után.
Bea egyenletesen szuszog. Gondolom, én is ledőlök egy pár órát, de a hitvesi hálószoba is zeng a horkolástól. Felrázom Ferit, és átküldöm az emeletes ágy aljára aludni, én meg magam mellé veszem Beát és Nyúl urat.
Reggel fáradtan kóválygok a konyhában. A macskának kutya eledelt adok, a kutyának meg rántottát. Kicsiny fiam nem lát a monoklitól, amit ex vej jelöltemtől kapott, és jó étvággyal megeszi a macskakaját, miután alaposan megsózza.
Indi bánatos. Úgy látszik elpárolgott első dühe, és most mardossa a szerelem. Reggeli után ott hagy a mosogatni valóval, azzal a felkiáltással, hogy nem tudott aludni az apja horkolásától, és levonul a partra. Feri is ott hagy a csomagolással, azzal a felkiáltással, hogy nem tudott aludni Indi horkolásától, és szintén levonul a partra.
Úgy gondolom, nem érdekel az egész, majd megyünk holnap. Kifekszem a kertbe, napozni, míg Bea fel nem ébred. Alighogy elbóbiskolok, ő felébred. Ki jön hozzám, és csak beszél, beszél, beszél…
Jesszus – riadok fel – mi ez a csönd? Semmi, csak pici lányom és persze Nyúl úr bent ülnek a tévé előtt és az előző napi valóság show ismétlését nézik.
- Te paraszt, öt nővel csaltál meg egy héten belül – hallom a lényegre törést.
- És Te, Te ribanc, mit műveltél a postással…
Szóval, és tettel, kultúra nyet.
Gyorsan kitekerem Bea kezéből a távirányítót, és keresek valami mesét. Nincs. Van viszont akció, erőszak, és szex.
A család lassan betalál a partról. Megyünk a kajáldába, be van zárva. Nézzük miért, szalmonella a tegnapi gyümölcslevesben. Még jó, hogy nem voltunk itt, most nem csak Bea nyögne. Beának egyébként is már semmi baja. Viszont mi álmosak vagyunk még mindig, ráadásul állhatok neki főzni valami olyat, ami gyors és finom. Elküldöm Ferit a közértbe, mert semmi nincs otthon. Közért sincs. Onnan vitték a gyümölcsöt, és most mindent átvizsgálnak.
Beülünk hát az autóba, és keresünk egy éttermet. Kaja finom, kiszolgálás jó, a korházi ágy kényelmes. Ők is a közértből vették a húst.
Plusz egy hét
A balatoni nyarat alaposan kipihenjük a siófoki korházban. Ugyan az első két nap kellemetlen a hasmenés és a hányás, de a nővérkék rendesek, az ágyak tiszták, és tudom, hogy kit hol találok. Feri és Péter a férfiszakaszon egy szobában. Indi velem egy szobában, Bea a gyerekosztályon, Nyúl úr a kocsiban, mert nem engedték behozni a kórházba, Bea öt órán keresztül ordított utána. Latyi és Ariel a faházban, rájuk a németek vigyáznak.
A harmadik naptól aztán már mindenki jól van, és a társalgóban gyűlünk össze, vagy Bea ágya körül ücsörgünk. Végül kiengednek minket pénteken, de a lelkünkre kötik, hogy ne menjünk még haza, hétfő reggel menjünk vissza egy laborra. Felhívom a tulajt, elmondom neki, hogy mi történt, és megkérjük, had maradjunk még hétfőig. Beleegyezik természetesen.
A házban patyolat tisztaság, a fű levágva. A németek „vigyáztak” a házra. A kutya és a macska úgy szaladnak elénk, mint akik azt hitték, hogy soha többé nem láthatnak minket. A macskán majdnem keresztülbukok, annyira dörzsölődik a lábamhoz, és meglököm Indit, aki a konyhaszekrénybe kapaszkodik meg, ami természetesen leszakad. Szerencsére csak műanyagtálak és lábasok voltak benne, de Feri így is boldog. Beülnek Hanssal a kocsiba és elindulnak fúrógépért, csavarért, tipliért és snapszért. Mindent kipróbálnak, így a hangulatuk kissé emelkedett mire hazaérnek. A pálinka hamar elfogy, magam is besegítek a kórházi böjtös napok után. A szekrény felkerül a falra, bár kissé ferde lesz, de oda se neki. Indi pálinkás ruhával borogatja a kezét, amit beütött amikor a szekrény leszakadt. Enyhe kocsma szag terjeng a házban.
A németek meghívnak grillezni. Zöldség, kolbászkák és Indi pálinkaszaga lengi körül a két kertet. Jól érezzük magunkat, és senki sem tartja be az intelmeket, hogy ne együnk sokat. Senkinek semmi baja nem lesz, csak Nyúl úr füle pörkölődik meg egy kicsit, mikor Bea a tűztérbe lógatja véletlenül. Az ő fülére is pálinkás borogatás kerül. Nem tudom mit szólnának a kórházba, ha így vittük volna be. Talán még a gyereket sem engedik be.
A szombat csendes. Lenn ülünk a parton. Indit az ő nagy és elhagyott szerelme úgy kerülgeti, mint macska a forró kását.
- Most mit kóvályogsz itt, te hülye, ülj már le – közli nemes egyszerűséggel nagyobbik lányom. Két perc múlva már egymás kezét szorongatják, negyed óra múlva a vízben csókolóznak, jó messze a parttól egy vízibiciglin. Feri távcsövön figyeli őket. Péter megint csóválja a fejét.
- Mit esznek egymáson? – és megnéz egy magas, vékony szőkét. Na, még egy gond, már ő benne is dolgoznak a hormonok.
A vasárnap egy hatalmas káosz. Csomagolás. Táskák, amikbe a fele cucc sem fér bele, ami idefelé. Maradékok, amik senkinek sem kellenek. Rendelünk pizzát. A macska idegesen somfordál a sarokba, érzi, hogy megint belegyömöszöljük majd a kosárba. A vacsora után mindenki lefekszik. Legtöbben olvasnánk, de Bea rohangál a szobák között, és csacsog.
- Maradj már nyugton, mert szólok holnap a kórházban, hogy húzzák ki a nyelvedet – hallom nagylányom hülyeségét. Legszívesebben átmennék, és lehúznék neki egy nyaklevest. Persze Bea megszeppen, és lefekszik. Mégsem volt olyan hülye ötlet a dolog.
Reggel a kórházba besorakozunk fél nyolcra. A kocsi az udvaron áll, rajta a fél háztartás, benne a macska és a kutya ordít. Gyorsított eljárásban veszik le a vért, nézik meg a torkunkat, tapogatják meg a hasunkat, majd rekord sebességgel töltik ki a zárójelentést, amit már pénteken is odaadhattak volna. Befolyunk az autóba, Latyi elhallgat, Ariel nem. Feri kikanyarodik a hazafelé vezető útra. Bea elalszik. Indi az ő Zolikájának írogat sms-t, Péter fején az elmaradhatatlan fülhallgató, Feri az utat nézi. Érzem rá is rátelepszik a szomorúság. Ismét véget ért egy csodálatos nyár.
Vége